A szégyen

A szégyen erőteljes hatással bír az életünkre. Annak ellenére, hogy íratlan szabályokról van szó, elvárjuk, hogy az embereket a saját szégyenérzetük, mint egy erkölcsi iránytű vezesse. Ez fokozottabban érvényesül közéleti szereplők esetén, akikkel szemben, ami a morális színvonalat illeti, magas az elvárásunk. Amíg a szégyenletes magatartás, ami a mindennapok része, az elfogadott szociális viselkedés áthágását jelenti, a szégyentelenség valójában a társadalmi rendet veszélyezteti, mivel könnyen hatalmi visszaélésekhez vezethet.

A szégyen privát és társas érzelem is egyben. Belülről fakad, egy belső iránytű, amely mutatja, hogy mi a megfelelő viselkedés másokkal szemben, de toxikus hatása is lehet, amikor fegyelmezésre, elnyomásra, vagy kirekesztésre használják. A szégyen a 19. század vége óta jelentős szabályozó szerepet tölt be az európai társadalmakban. Ahogy Norbert Ellias A Civilizáció Folyamata (1978) c. tanulmányában rámutat, számos európai intézmény adott ki nevelési/oktatási könyveket, amelyekben a megszégyenítést javasolták mint fegyelmezési módot, a fizikai büntetéssel szemben. Kudarcként is megélhető, hogy nem vagyunk képesek saját vagy mások elvárásainak, értékrendszerének megfelelni, ezért a szégyenérzet kimutatása egyben kisérlet a semmibe vett értékek helyrehozatalára. Jó példa erre Willy Brandt kancellár 1970-ben tett lengyelországi látogatása, amikor letérdelt (Kniefall) a varsói gettó hőseinek emlékműve előtt. Ez az erőteljes gesztus kifejezte Németország alázatát és szégyenét a holokauszt alatt, a lengyel nép és a zsidóság ellen elkövett bűneiért. Évekkel később sor került egy hasonló lépésre, amikor Gerhard Schröder az auschwitz-birkenaui koncentrációs tábor felszabadításának 60-ik évfordulója alkalmából beszédet mondott Berlinben. Ezek a gesztusok hozzájárultak a két ország közötti diplomáciai kapcsolatok javulásához, és segítették az áldozatok gyógyulási folyamatát. Pszichológusok és szociológusok egyetértenek abban, hogy ha a személyes kapcsolatainkban, átengedjük magunkat a szégyenérzetnek, lehetőségünk van a fejlődésre, és arra, hogy pozitív változtatásokat eszközöljünk az életünkben. A nemzetközi kapcsolatokban pedig, ahogy az említett német példa is bizonyítja, a bűnök, gaztettek nyilvános felvállalása és a bocsánatkérés, hatalmas jóvátétel.

Ennek ellenére, úgy tűnik, hogy egy olyan korszakba léptünk, ahol nem várhatjuk el, hogy a választott vezetők a szégyenérzetükre támaszkodva, bűnbánóan viselkedjenek. Nagyon súlyos következményekkel járhat az, amikor az emberek hozzászoknak, belefásulnak a közéleti személyiségek arcátlan, pimasz viselkedésébe, a bocsánatkérés hiányába.

Bár a szégyen elutasításanak lehetnek pozitív hatásai is, gondoljunk a 70-es évek szabadság mozgalmaira, a szégyentelenség komplexitását és a benne lévő potenciált a felszabadításra vagy az elnyomásra óvatosan kell kezelnünk. A történelmi példák sajnos arra utalnak, hogy felhasználható nárcisztikus öntömjénezésre vagy a hatalom megtartására.

A múltban a nyilvános megszégyenítés helyszíne a köztér volt, aminek a helyét a 19. századra az újságpapír, a 20. századra a TV vette át, és napjainkban online zajlik. Az internet adta anonimitás nyugtalanítóan megkönnyítette az azonnali tömeges felháborodás generálását. A megszégyenítés újra a fénykorát éli. A megszégyenítés online formája lehet, hogy kevésbé brutális, mint évszázadokkal ezelőtt, de a mértékét tekintve elsöprő: egy éppen górcső alá vont személy a Twitteren, másodpercenként több száz megalázó üzenetet kaphat. A különböző közösségi média csatornákon folyó megszégyenítés egy megfigyelésen, félelmen és konformitáson alapuló környezetet teremt. Gyakran tisztességes embereket büntetünk csekély kihágásokért vagy teljesen ártatlanul. De nem ilyen egyszerű a helyzet. A digitális megszégyenítésnek vannak védelmezői is. Amikor a célpont egy társadalmilag befolyásos személy, a vele szemben érzett frusztráció valamilyen fórumon, pl. a Twitter-en történő kifejezése inkább hat kollektív ellenállásként, mint zaklatásként. A MeToo mozgalom például számos celeb, politikus, cégvezető nem megfelelő viselkedéséről rántotta le a leplet, de hasonló logika mentén készült felvétel a rendőrségi túlkapásokról, ami elindította a Black Lives Matter-t. Jennifer Jacquet, a New York Egyetem professzora szerint a digitális megszégyenítés sikeres lehet olyan esetekben, ahol az egyéb politikai tevékenységek kudarcot vallanak: egy futótűzként terjedő videó környezetszennyezésről olyan világméretű botrányt kelthet, ami végül környezetbarát megoldásokra kényszeríti a károkozó céget. Jacquet Is Shame Necessary? New Uses for an Old Tool (2015) c. könyvében rámutat, hogy a nyilvános cenzúra jelenléte a legtöbb esetben önmagában elegendő ahhoz, hogy az embereket kordában tartsa.

A megszégyenítés minden eddigi járvány része volt, az AIDS-től a SARS-ig, de semmi sem készítette fel a világot arra az új helyzetre, amit a COVID-19 krízis okozott. Olyan időben, amikor a megszokott társasági élet szinte teljesen megszűnt, és ebből adódóan a közösségi média használat szárnyal, szinte mindennapot valamilyen online botránnyal zárunk. Embereket megszégyenítettek azért, mert WC-papírt halmoztak fel, mert elmentek élelmiszert vásárolni vagy épp azért, mert házhoz szállíttatták. Céltáblákká válunk, ha nem viselünk maszkot, vagy azért mert orvosi maszkot hordunk az utcán. Talán a legnyugtalanítóbb mégis az a kritika, amiben a COVID fertőzöttek részesülnek: bizonyára megszegték a szabályokat, és nem foglalkoztatja őket mások egészségének megóvása. A kritikán túl, megbélyegzik és veszélyesnek tartják őket jóval a felépülésük után is, ezért sokan eltitkolják a fertőzésüket és halogatják a tesztelést.

Mi viszi rá az embereket arra, hogy megszégyenítsenek másokat, akik eleve rettentő sebezhető állapotban vannak? A megszégyenítés és stigmatizálás leggyakrabban olyan esetekben fordul elő, amelyektől eleve félünk. A gondolatmenet az, hogy amennyiben valaki tehet arról, hogy megbetegedett, akkor felelősségre vonható, hibáztatható és megszégyeníthető. Mások megbélyegzése kreál egy mi vs ti mentalitást, amikor biztonságos távolságban érezhetjük magunkat azoktól, akik számunkra elfogadhatatlan módon viselkednek. Mi, szabálykövetők, otthon ülünk maszkban, miközben a közösségi média oldalakon látunk másokat nyaralás közben, vagy egyéb társas összejöveteleken, ami csak növeli az egyébként is magas frusztrációnkat.

A baj csak az, hogy a megszégyenítés nem működik. Minél több energiát fektet bele valaki abba, hogy a stigmatizálással egy kezelhetetlenné vált helyzet ura legyen, annál károsabb, és a szorongás remélt oldása sem következik be, épp ellenkezőleg. Inkább kérdezzük meg az érintetteket, hogy miben tudunk segíteni.