Bármi okozza is a hisztit, az alapszabály az, hogy mielőtt megjegyzéseket tennénk vagy tanácsot adnánk a gyermeknek, előbb mondjuk el neki, hogy mit érez, akár ismételjük el többször. Például: „Peti nagyon fáradt / éhes / szomorú / mérges…”
A dühös, szorongó gyermekek – akárcsak a felnőttek − nehezen hallják meg és fogják fel, amit mondanak nekik. Miután kifejezhették az érzelmeiket, és azokat tudomásul is vettük, már nyitottak lesznek a tanácsainkra, vigasztaló szavainkra. Az alábbi gesztusokkal segíthetünk nekik, hogy megnyíljanak:
-bólogassunk,
-tükröződjön meglepetés az arcunkon,
-használjuk a „persze”, „nahát”, „tényleg?”, „jaj, ne!”, „mesélj még!” szavakat.
A kicsiknél akár túlzásokba is eshetünk, gesztusokkal, arcmimikával demonstrálva az érzéseinket. (A tinédzsereknél persze már más a helyzet, annak ellenére, hogy szeretik a drámát, tőlünk visszafogottságot, sőt akár hallgatást várnak el, amikor megosztják velünk a problémáikat – de ez egy későbbi történet.)
Hibát követünk el, amikor a hisztiző gyermek arca előtt meglengetünk valami játékot vagy egyéb módon igyekszünk elterelni a figyelmét. Ilyenkor lehet, hogy „sikerrel” járunk, de ezt valójában nem nevezhetjük annak, mert nem jó, ha a kisgyermek elnyomja az érzéseit. Ráadásul az is előfordulhat, hogy a kicsi rájön, hogy a viselkedésével sikerül felkelteni a figyelmünket, és ezután még erőteljesebben követelőzik, hogy figyeljünk rá.
Amikor egy gyermek panaszkodik, és szeretnénk megvigasztalni, kerülnünk kell „a nincs semmi baj, minden rendben” típusú megjegyzéseket. Ha ezeket ismételgetjük, azzal azt üzenjük a gyermeknek, hogy fojtsa el az érzéseit és csináljon úgy, mintha minden rendben lenne. Pedig szerinte egyáltalán nincs minden rendben, sőt éppen ezt igyekszik a tudomásunkra hozni!