A régi rómaiak érkezéskor „ave” (légy üdvöz!), távozáskor ,,vale” szócskával köszöntötték egymást. Általános szokás volt jobb kar magasbaemelése, amit most a fasiszta Itália újra meghonosított. Csak a középkor elején kezdődik a köszönés formája: a kézszorítás. XIII. Benedek pápa 1728-ban kiadott bullájában elrendeli a katolikusok számára az azóta szokásos üdvözlési formát: „Dícsértessék az Úr Jézus Krisztus!”, amelyre a másik „Mindörökké, ámen!”-nel felel.

Ellentétben az európai és általában véve a kultúrnépek üdvözlési formáival, amelyben rendszerint az egészségre és a szerencsére vonatkozó jókívánság foglaltatik, a kulturálatlanabb népek az erősebb és hatalmasabb előtt való meghódolást akarják kifejezésre juttatni. Ennek legősibb formája az, amikor az alantas fölöttese előtt egész testével a földre vetette magát, hogy ilymódon igazolja teljes alárendeltségét. A mi régi hajbókolásaink is még ebből származnak, amelyek legalább szimbolikusan akarják kifejezésre juttatni ezt a meghódolást. Ez a szimbolum jellemzi az orosz paraszt köszöntését, aki valamikor a földre dobta magát ura előtt és a térdét csókolta meg.

A hinduk viszont köszönéskor a fejüket csóválják és kezüket a homlokukhoz érintik. Az arabok pedig, akik ezzel a kifejezéssel: „salem aleikum” (béke veled!) üdvözlik egymást, amire „aleikum essalem!” (béke neked is!) a felelet, kezüket ugyanakkor a szívük fölé helyezik, jelezve ezzel, hogy a jókívánság a szívükből jön. A nem modern törökök keresztbe fonják karjaikat a mellükön az abessziniaiak pedig előkelőségek üdvözlésekor térdre hullanak és megcsókolják a földet. Japánban — azaz hogy most már Nipponban — előkelőség jelenlétében leoldották a szandálukat, kezeiket a kimonó ujjaiba rejtették, mereven mentek el a másik mellett és többször ismételték ezt: „augh!”, ami körülbelül annyit jelent, hogy a másik ne okozzon nekik fájdalmat. Kínában az úgynevezett „kotau” dívik, amely azonban a legteljesebb meghódolás jele és csak a császárt. a helyettesét és a papokat illeti meg. Egészen különös és furcsa, legalább is a mi fogalmaink szerint, néhány afrikai és ázsiai nép üdvözlési formája, amely vakaródzásban és orrdörzsölésben mutatkozik meg. Sven Hedin, a világhírű svéd tudós és utazó, írásaiban említi azt a rendkívül mulatságos jelenetet, amikor a tibetiek örömük és jóérzésük teljes kifejezésére a nyelvüket öltögették reája és egyidejűleg a füleik mögött kaparództak, ami a Himalája országaiban legszeretetreméltóbb és kitüntető üdvözlésszámba megy.

Cikk 1934-ből