Szeretnék megosztani egy mai történetet, elgondolkodtató. A postán kellett csekkeket befizetnem, levelet, csomagot feladnom és az utóbbihoz, mint kiderült egy másik sorszámot kellett volna húzni. A pultnál ülő hölgy türelmesen várta amíg kitöltöm az ajánlott szelvényt, letépkedem a csekkeket, majd azt javasolta, hogy ne csomagként, hanem levélként adjam fel a feladnivalót mert így jóval olcsóbb lesz, és kicsomagolta, átcsomagolta, ragasztotta, megcímezte, és tette mindezt nagy mosollyal és türelmesen. Nem kellett hátrafordulnom, mert így is éreztem a gyilkos pillantásokat, de a hölgy rendületlenül mosolygott és megnyugtatott, hogy ne foglalkozzak a többiekkel, várnak, nem baj majd ők is sorra kerülnek.
Az a szomorú a történetben, hogy a hölgy kedvessége, segítőkészsége ennyire meglepett, ő pedig azon csodálkozott, hogy nem győztem elégszer megköszönni a segítségét.
Hová tűnt a világból az alapvető udvariasság, a kedvesség?
Kis dolgokra gondolok, mint amikor nem köszönünk reggel az óvodában a többi szülőnek mert a gyerek megint hisztizett és így is késésben vagyunk, amikor nem adjuk át a buszon a helyünket, de hogy is vennénk észre bármit, bárkit, lehet rokkant, várandós, vagy csak egyszerűen idős és fáradt, amikor nem köszönjük meg a pincérnek, hogy kihozta a kávénkat, mert a telefonunkat babráljuk.
Kis dolgok, mint a “köszönöm”, “legyen szíves”, “elnézést kérek”, egy kis kedvesség, egy udvarias gesztus, olyan sokat számítanak mindenkinek miért fukarkodunk velük?
Köszönjünk holnap az óvodában, köszönjük meg a kedvességet, kérdezzük meg a szomszédban lakó idős nénit, hogy van-e szüksége valamire. Szerintem tudja mindenki, hogy mi a dolga.