A legenda szerint egy kínai nő találta fel az ernyőt és pedig Kr.e. 2000-ben. L ou-P a n volt a neve, a találmányát pedig san-kai-nak nevezte. Ez az ernyő természetesen még papirosból készült. A klasszikus ókorban, a görögök és a rómaiak már selyemhuzatú ernyőket is hordoztak. Ezekben az országokban az ernyőt csupán a nők és csak a napsütés ellen használtak, mert esős időben ki sem mentek az utcára. Egyébkent is az ernyő praktikus haszna másodrangúvá devalválódott, mert a hatalom és gazdagság szimboluma lett. Ez a szimbólikus jelentősége egyébkent még a múlt század végéig megmaradt. Viktória angol királyné híres ernyője, amivel megajándékozta az egyiptomi szultánt, 75.000 frankba került.

Az ernyődivat Kínából eljutott Perzsiába, Indiába, Egyiptomba, Görögországba és Rómába. Minden ország átformálta ugyan a saját karakterének megfelelően, de mindenhol az előkelő nők és férfiak méltóságának a jelképe maradt. Az egyiptomi fáraó-sírok domborművei valami kombinált legyező-ernyőről tesznek tanúságot. Görögországban a férfiak nem viselték ugyan, de még maga Herkules is szívesen tartotta az ernyőt a szép Omphale fölé, hogy megvédje a nap tüze ellen.

A pogány Róma után, ahol már eső ellen való bőrernyők is keszültek, átvette a keresztény Róma is, természetesen egész más célból és egészen más formában. A pápák fölé ünnepi alkalmakkor és körmeneteknél drága ernyőket tartottak, amelyek rovidesen átvették a baldachin formáját. Amíg a pápaság világi uralma tartott, az ernyő úgyszólván a pápák pajzsa lett. Az ernyőhordók minden nyilvános alkalomkor egy nyitott és egy csukott ernyővel kisérték a pápákat, amivel a világi és a lelki hatalmukat szimbolizálták. Sőt egyes pápák különös kegyképen a keresztény császároknak ilyen ernyőt ajándékoztak.

Hosszú szünet állott be az ernyő fejlődésében. A 17. században azután megkezdődik Franciaországban a mosható anyagból készült esernyők divatja és megindul az a diadalmas folyamat, amely elvezetett a ma ezer variációban lévő esernyők és napernyők kultuszához.

Cikk 1933-ból