A világ legrégebbi evőeszköze: az evőpálcika

Az evőpálcikát a Távol-Kelet csaknem minden területén megtalálhatjuk. Annak aki nem szokta meg, bizarr eszköznek tűnik, de a kelet-ázsiai ételek fogásaihoz, melyeket eleve apróra vagdaltak, valóban ez a legalkalmasabb evőeszköz. Többek között azért vált kedveltté, mert megkönnyítette a forró ételek fogyasztását. A kínai konyhára emberemlékezet óta jellemző, hogy az ételt kis darabokra vágva készítették el, és kis tálacskákra rakva szolgálták fel. Ezért nincs szükség se késre, se villára. Az egyes falatokat azonban valahogy el kellett juttatni a szájba. S ehhez teljes mértékben megfelelt az evőpálcika. Sokan erre azt gondolják: hogy Igen ám, de mit csináltak a rizzsel? Szemenként ették meg?
Az ázsiaiak rizsételét azonban nem úgy kell elképzelni, mint az európai vagy amerikai módra főzött rizst, amelyet még megfőtt állapotban is lehet pergetni. A japánok és a kínaiak a rizst nem főzik, hanem párolják. A rizs összetapad kis rögökbe, amit aztán könnyedén fel lehet venni evőpálcikákkal.

A legrégebbi kínai evőpálcika Kr. e. 1200-ból származik, és bár a régi Kínában egy időben kanállal ettek, a Sang dinasztia idején feljegyezték, hogy étkezéseknél használtak evőpálcikát. Vannak szakértők, akik úgy vélik, hogy ebben a korban csak a levesben úszkáló nagyobb ételdarabokat halászták ki, és nem fogyasztottak minden ételt ezzel az evőeszközzel, de ez az elképzelés vitatott. A Ming és a Csing dinasztiában általánossá vált az evőpálcikákkal való étkezés, sőt, szabályok születtek arra nézve, hogy kínai ételt csak evőpálcikákkal szabad enni, ugyanis csak így lehet annak ízét tökéletesen élvezni. A Sang dinasztia uralkodása alatt megjelentek az addigi bambusz, csont és fa evőpálcikák mellett a törékeny, de hőálló yade, a hűvös tapintású elefántcsont és természetesen az ezüst evőpálcikák. Ez utóbbiak állítólag megvédték a tulajdonosukat a mérgezésektől, mert vagy megfeketedtek vagy valamilyen más elváltozást mutattak. Egy kantoni mondás szerint az elefántcsont evőpálcika könnyű, hőálló, nem olvad meg és nem törik. Így egy pár evőpálcika elegendő egy egész életre.

A Tang dinasztia idején egy fiatal írnok – aki az állami vizsgákat épp hogy csak letette –, vacsorameghívást kapott egy dúsgazdag hivatalnoktól. A magas rangú házigazda pazarul megterített asztalhoz invitálta ifjú vendégét, de az nem volt hajlandó leülni. A házigazda erre az ezüstberakásos evőpálcikákat kicseréltette elefántcsontból készültekre, de a vendég erre sem akart helyet foglalni. Végül a házigazda közönséges bambuszból készült pálcikákat hozatott. Az ifjú most leült, mert így akarta kifejezésre juttatni, hogy jellemben tiszta, mint a bambusz, és távol áll tőle minden tékozlás és hivalkodás, amire az ezüst vagy az elefántcsont emlékezteti.